Település, építkezés

Megyénk településhálózatát a földrajzi és történelmi adottságok következtében az aprófalvak jellemzik. A középkori eredetű települések szabálytalan, ún. halmazos szerkezetűek. A belterületen a lakóház állt, a falun kívül, az állatok tartására és a mezőgazdasági munkák végzésére szálláskertet alakítottak ki.

Jellegzetes vidékünkön az utcás település is. Ez a szerkezet csak a 18. század óta vált általánossá, amikor a falvak építkezését, a belterületeket rendeleltekkel és mérnöki tervek szerint szabályozták. Ennek változatai a telepített szalagtelkes, egy- vagy kétutcás német községek.

A völgyekben, erdőirtások helyén létrejött falvak portái sok esetben kettős udvarral rendelkeztek. Ilyenkor az utca egyik oldalán álltak a lakóházak és a gazdasági épületrészek, az utca túloldalán pedig a konyhakert és az ólak.

Elterjedt megyénkben – pl. az Ormánságban – az ún. orsós- vagy teres település is, melynél a két házsor között szabad tér, vagy négyszög alakú kiszélesedés figyelhető meg.

A német falvak határában jellegzetesek a sűrűn egymás mellé épített présházakból álló pincesorok vagy pincefalvak.

Hölbling Miksa "Baranya vármegyének orvosi helyirata" című munkájában így jellemzi a falusi hajlékokat: "... Lakásuk kis szalmás födelű házikó,... egy füstös, kéménytelen konyhából áll, s egy alacson kis szobából, mellybe két piczin ablak igen fösvényen ereszti be a világosságot." Ez az állapot a szegényebb sorsú népesség körében a 19. század végéig nem sokat változott.

Baranya népi építészetében nincsenek számottevő etnikus eltérések. Az építkezés alapanyaga a táji adottságoknak megfelelően alakult. A Dráva mentén, a Szigetvidéken és a Zselicben a talpas, favázas szerkezetű házak és gazdasági épületek terjedtek el. A gerendák közeit tapasztott vesszőfonással vagy zsilipelt deszkafallal töltötték ki, a tetőt zsupszalmával fedték. Az Ormánságban egykor templomot is emeltek ezzel a technikával. A hagyomány szerint  árvíz esetén a gerendavázas épületeket ökrökkel, bivalyokkal, görgőkön a helyükről elmozdíthatták.

A 18. században telepített, németek lakta községekben helyenként még napjainkban is fellelhetők a Nyugat-Európában használatos gerendavázas szerkezet, a "Fachwerk"-építkezés emlékei.

Ahol kevesebb fa állt rendelkezésre, ott a falakat vert földből vagy vályogtéglából építették. Ritkábban kőből is építkeztek.

A fedélszerkezet mindenütt nyeregtetővel készült, korábban zsup, néha nád, később pedig cserépfedéssel.  

Az égetett agyagtégla, mint építőanyag a 19. század második felétől, különösen a módosabb, polgárosultabb rétegek körében terjedt el. A kor divatjának hatására helyenként klasszicista jellegű boltíves és tornácos lakóházakat emeltek. Ennek változataként a német községekben a hosszú házak ún. gang feletti tetőszerkezetét esztergált faoszlopok, vagy hasonló formájú öntöttvas elemek támasztották alá. A századelőtől vált divattá a vakolatdíszes házhomlokzat. Főleg a tehetősebb megrendelők igényére készültek, az építtető nevének és az évszámnak feltűntetésével. A homlokzat ornamentikájában gyakran megfigyelhetők a korabeli stílusok, az eklektika és a szecesszió hatásai.  

A századfordulón a lakóházak legegyszerűbb alaprajzi formája a szoba, konyha, kamra. Az alaprajz később több szobával, kamrával bővült.

Néhány fényképen a megye hagyományos tüzelőberendezései közül látható néhány: a konyhai kemence, a rakott tűzhely és az udvari kenyérsütő kemence.

Az egykori nagycsaládok emlékét őrzik a lakóházak udvarán felállított tölgyfa kamrák. A kamrákban eredetileg a fiatal házasok laktak, később ezeket már csak terménytárolásra használták. A Néprajzi Osztály udvarán látható kamrán kívül a megyében egyetlen emléke Magyarbólyban maradt fenn.

A gazdasági épületek egy jellegzetes változata a szántalpas, favázas, sövényfonásos tapasztott hombár, melyet téli, havas időben a szántóföldről be tudtak vontatni a lakóház udvarára. Főként a Mohács környéki sokacok használták. A múzeum udvarán álló helyreállított hombár is Mohács környékéről származik.

A megye népi építészeti emlékanyagának fontos fejezetét képezik a szakrális építmények: a templomok, kálváriák, útmenti képoszlopok, szobrok és keresztek. Többségük a népi barokk, a klasszicizmus és az eklektika jegyeit viseli.

A vallásos élet hódoltság során rommá lett kultuszhelyeit a 18-19. században folyamatosan újjáépítették. A szakrális építmények alapítása részben uradalmi és egyházi szándékból, a faluközösség, vagy egy-egy család fogadalmából történt. Sokszor természeti csapások és járványok elmúltával, hálából építettek kápolnát, állítottak szobrot. A hívek nem rendszeresen, hanem csak időszakonként, búcsúnapokon, valamint körmenetek alkalmával keresték fel leginkább. A határbeli kereszteket általában valamilyen esemény, tragédia emlékére, vagy fogadalomból emelték.